24 éves vagyok. Budapesten tanulok a Balassi Bálint Intézetben. Ha év végén sikeresen leteszem a vizsgáimat, jövőre már a budapesti orvostudományi egyetem hallgatója leszek. Orvos szeretnék lenni. Jó lenne gyógyítani az embereket: vigyázni az egészségükre, és meggyógyítani őket, ha betegek.
Örülök, hogy Magyarországon tanulhatok. Nagyon szép ország, és az emberek is kedvesek. Már sok magyar ismerősöm és barátom van. Ha nem kell tanulnom, mindig velük töltöm az időmet. Nagyon jól érzem magam közöttük, sohasem unatkozom. Ez nagy segítséget jelent számomra a tanulásban is, mert velük mindig magyarul beszélek. Ha nem használnám ennyit a magyar nyelvet, biztosan nehezebben haladnék.

     Sokan azt mondják, hogy a magyar nyelv nagyon nehéz. Nyugodtan állíthatom, hogy ez tévedés. Ha az ember nem fél egy idegen nyelvtől, rendszeresen tanulja, gyakran és szívesen használja, minden nyelv, így a magyar nyelv is könnyű. Az igaz, hogy egy idegen nyelv nehézsége attól is függ, hogy az embernek mi az anyanyelve, milyen más idegen nyelveket tanult már korábban, és sok más körülménytől. Az is igaz, hogy a magyar nyelv egyáltalán nem hasonlít a nagy európai nyelvekhez. Ezért gondolják sokan, hogy nehezebb, mint például az angol. Pedig nem lenne szabad félni a „nehéz” magyar nyelvtől. Inkább arra kellene gondolni, hogy London ugyanolyan messze van Budapesttől, mint Budapest Londontól, és ez nem függ attól, hogy honnan indulunk.

     Néha megkérdezik tőlem, hogy miért csak most, 24 éves koromban készülök az egyetemre. Igazuk van, amikor felteszik ezt a kérdést. Ugyanis ha az érettségi után azonnal egyetemre mentem volna, ma már kész orvos lennék. De nem mindig csak tőlünk függ, hogy hogyan alakul az életünk. Én már hat évvel ezelőtt beiratkoztam volna otthon az egyetemre, ha lett volna elég pénzem. Sajnos azonban a családom nem gazdag, a szüleim nem tudták kifizetni a magas tandíjat. Én is elmentem dolgozni. Egyrészt segíteni akartam a családomnak, másrészt össze akartam gyűjteni annyi pénzt, hogy kifizethessem majd a tandíjat az egyetemen.

     Szerencsére gyorsan kaptam munkát: sofőr lettem annál a sportklubnál, ahol középiskolás koromban kosárlabdáztam. De csak egy évig dolgoztam ott. Én szívesen ott maradtam volna, de meggyógyult a régi sofőr, akinek a helyét megkaptam. A következő öt évben mindenféle munkát végeztem. Voltam pincér egy vendéglőben és londiner egy szállodában, azután egy áruházban kaptam munkát, később pedig egy újságnál. Közben persze igyekeztem ösztöndíjat szerezni egy jó külföldi egyetemre. Idén végre sikerült, megkaptam azt az ösztöndíjat, amellyel most Magyarországon tanulhatok.

Hajni: Szia, Edina! Ezer éve nem láttalak!
Edina: Szia, Hajni! Hát tényleg régen találkoztunk utoljára.
Hajni: Mikor is? Ha jól emlékszem, tavaly nyáron.
Edina: Igen, úgy van. Mind a ketten ott voltunk Gyuri esküvőjén.
Hajni: Mesélj! Mi újság? Még mindig az irodában dolgozol?
Edina: Dehogy! Már majdnem nyolc hónapja eljöttem onnan. Olyan unalmas volt az a munka! Nyitottam egy saját üzletet, pontosabban egy kis butikot. Tudod, hogy mindig érdekelt a divat. És ennek az az előnye is megvan, hogy senkinek sem kell engedelmeskednem, nincs főnököm.

Hajni: Egyedül végzel minden munkát? Nem túl sok ez egy embernek?
Edina: Valójában nem egyedül csináltam a butikot, hanem Csillával.
Hajni: Csillával? Nem ismerem.
Edina: Dehogynem! Ő is ott dolgozott velem az irodában. Már akkor is mindig a legutolsó divat szerint öltözött, minden pénzét ruhára költötte. De nagyon jó ízlése van. Nélküle biztosan nem tudnám csinálni. Nem emlékszel? Az az alacsony, szőke, kicsit kövér lány, aki ott volt velem Gyuri esküvőjén is.

Hajni: Persze, már emlékszem. Az a vidám, szimpatikus lány, aki annyira szerette a zenét.
Edina: Igen, ő az. De mostanában már nem jár annyit koncertre. Tudod, mindig nagyon jóban voltunk. És egyedül nem tudtam volna megnyitni a butikot. Pénzem sem lett volna rá elég. Így mind a ketten felhasználtuk minden pénzünket, és kölcsönt vettünk fel. Elég nagy adósságunk van, de megvan az üzlet, és ez a lényeg. És veled mi újság?
Hajni: Ne is kérdezd! Állás nélkül vagyok. Éppen most rúgattam ki magam.
Edina: Ne mondd! És miért?
Hajni: Tudod, az elmúlt évben egy előkelő szőrmeboltban dolgoztam. Nem volt rossz hely, sok gazdag és híres ember járt oda: színészek, művészek, politikusok, vállalkozók. A fizetésem sem volt rossz.
Edina: Akkor mi volt a baj?

Hajni: Mindjárt elmondom, és tudom, hogy igazat fogsz adni nekem. Pár napja bejött az üzletbe egy középkorú házaspár: igazi újgazdagok. A férfi alacsony volt és sovány, teljesen kopasz, kis bajusszal; a nő pont az ellenkezője: magas, elég kövér, szőke, göndör hajjal és hosszú, lila körmökkel. A férfinak nagy aranyórája volt egy vastag aranylánccal; állandóan elővette a zsebéből, és megnézte. Biztosan azért, hogy mindenki lássa. A nőn is volt legalább fél kiló arany: gyűrűk, nyaklánc, karkötők. Biztosan azt gondolta, hogy nagyon szép...

Hajni: A nő egymás után próbálta fel a bundákat, de egyik sem tetszett neki. Mindent szidott, a színüket, a szabást, a gombokat, a zsebeket. A férje közben hozatott velem magának egy széket, hogy kényelmesen le tudjon ülni, amíg a felesége választ végre valamit. Amikor a hetedik bunda következett, már nagyon elegem volt az egészből. És akkor láttam, hogy a férfi elővesz egy hatalmas szivart, és rá akar gyújtani. Mondtam neki, hogy az üzletben tilos dohányozni, és mutattam neki a falon a táblát. Azt gondoltam, hogy majd elteszi a szivarját, de nem ez történt. Tudod, hogy én milyen udvarias lány vagyok. Vele is halkan és udvariasan beszéltem, ő mégis nagyon dühös lett.

Hajni: Elkezdett kiabálni rám, hogy egy ilyen kis senki eladónő ne mondja meg neki, hogy mit csinálhat, és mit nem. Ekkor már nekem is elfogyott a türelmem. Volt a pult mögött egy vödör piszkos víz, amit a takarítónő hagyott ott reggel. Felkaptam a vödröt, és az egészet ráöntöttem a férfira. Ha láttad volna az arcát!! Azt kiabálta, hogy gyilkos vagyok, meg terrorista. A felesége azonnal odaszaladt segíteni neki. Azután odajött a másik két eladó, végül kijött a tulajdonos is az irodájából. És most jön a legjobb: kiderült, hogy a házaspár a tulajdonos apósa és anyósa volt... A többit nem nehéz kitalálni: tíz perc múlva már munkanélküli voltam.

Edina: Teljesen igazad volt. Én a helyedben ugyanezt tettem volna. És most mit fogsz csinálni? Talán tanulnod kellene. Vagy tudod, mit? Gyere el hozzánk dolgozni! Fel kell vennünk valakit, mert két ember kevés a butikban. Egy olyan okos, ügyes lányra lenne szükségünk, amilyen te vagy. Akinek van ízlése és gyakorlata.
Hajni: Ezt komolyan mondod? Nagyon kedves tőled. De köszönöm, talán majd máskor. Most elegem van az üzletekből és a vevőkből. Szeretnék valami mást csinálni. Talán tényleg tanulni fogok. Mondjuk beiratkozom egy informatikai tanfolyamra. Egy ideig emberek helyett inkább gépekkel foglalkoznék.

      József Attila 1905. április 11-én született Budapesten. A szülei szegények voltak: az apja gyári munkás, az anyja pedig mosónő volt. Apja 1908-ban, amikor ő még csak hároméves volt, elhagyta a családját és az országot. A három gyerek, Attila és két nővére, nagyon nehéz körülmények között nőtt fel. József Attila Budapesten kezdte az iskoláit, majd 1920-ban, miután az anyja meghalt, Makóra került gimnáziumba. 1921-ben kezdett rendszeresen verset írni, s még csak 17 éves volt, amikor az első verseskönyve megjelent Szegeden. Az érettségi után, 1924-ben beiratkozott a szegedi egyetemre, magyar és francia irodalmat tanult. Egyes tanárainak azonban nem tetszett, hogy a fiatal költő másként gondolkozik a világról, mint mások, és 1925-ben egy verse miatt el kellett hagynia az egyetemet. Ugyanebben az évben megjelent második verseskönyve is. Ezután beiratkozott a bécsi egyetemre, majd egy évig Franciaországban is tanult, de a tanulmányait nem fejezte be. Nem szerzett diplomát, nem lett tanár, nem taníthatott iskolában. Azonban diploma nélkül is tanár lett, de másként. Egyik utolsó versében, alig fél évvel azelőtt, hogy meghalt, ezt írta: